Anya vagyok. Rengeteget babáztam kislány koromban, tologattam az utcában fel s alá a tűző napon Katinkát, a hatalmas járóbabát. Később sem csitult a vágy bennem, a plüss mackómat péppel etettem, a mai napig lemoshatatlan foltokat hagyva a bundáján. Az ösztöneim belém verték, hogyan kell ellátni egy csecsemőt, óvni a széltől, ringatni, ha sír, altatni, etetni, életben tartani. Ősi erők ezek, amelyek velünk születnek. De hol halnak ki időközben? Mivé válik egy anyaságra született nő lelke akkor, ha elhagyja a harmadik ikszet és nincs gyermeke? Mi az a kettősség, ami bennünk ólálkodik: akarom is a babát, de jó is ez a gondtalan egyedüllét…
A személyiségünk, vitathatatlanul formálódik velünk együtt, mint bármelyik más izomcsoport, amit használunk. Hatások érnek bennünket egészen kicsi korunk óta, minták hatnak ránk, kitörölhetetlen mondatok, legyenek azok pozitív vagy negatív üzenetűek. Aztán iskolák, iskolatársak, barátok és szerelmek jönnek, a pszichoszexuális fejlődés és a tinédzserkor is tesz valakivé bennünket. Aztán egyszer csak el kéne készülnünk, tudni, mit akarunk, kivel, hogyan éljük az előre megálmodott életünket.
Az anyaság érzése elő-előtör, ha a családba kisbaba születik, aztán megmozdul bennünk valami akkor is, ha az üvöltő kisgyereket nem tudják lecsitítani egy boltban a szülei. Pozitív és negatív hatások, amelyekkel az Énünk ismét alakul, érzéseket determinálnak bennünk a családalapítással szemben illetve pont mellette. Meddőként számtalanszor tapasztalja egy nő az élet igazságtalanságát, mikor más nem akar babát, mégis terhes lesz, vagy megszüli, de nem tartja meg a gyermekét. Bosszantó az a könnyelműség, amivel mások a várandósságot kezelik, dohányzással vagy épp érzelmi elutasítással várják a baba születését. Meddőként mindez annyira fáj, hogy már nem is számít, mi mit akarunk: nem ezt. Ezeket a példákat üzenetként is értelmezhetjük, mert sem dohányozni, sem „nem akarni”, sem örökbe adni nem akarjuk a várva várt babát. Az élet hatalmas ajándéka is lehet ez a hosszúra nyúlt felkészülés.
Az anyaság nem természetes dolog, még ha azt is gondoljuk, hogy mi más feladata lenne is az embernek, mint a reprodukálás és a gyermeknevelés. Meddőként értelmezhetetlenül cseng az a magyarázat, ha valaki bevallottan nem szeretne gyereket. Az indokait nem kell értenünk, csak elfogadni azt, hogy nagyon bátor döntés, ha ki meri mondani egy nő ma, hogy nem szül gyermeket. Meddőként szembesülnünk kell, -ha nem is véglegesen,- azzal az érzéssel, amit az a nő él át, aki lemond a gyermekvállalásról. Az élet más területeire fokuszálva is lehet teljes életet élni. Ha például egy ember egy baleset folytán kerekesszékbe kényszerül, ha kellő önismerettel és életszeretettel rendelkezik, túléli a sors csapását és kihozza belőle mindazt a pozitívumot, amit lehet. Csak rajta áll, hogy belebetegszik a hiányosságába, vagy kihasználja a másságát és „taktikát” vált: boldog lesz kerekesszékesen is.
Számtalan gyermektelen pár él, ugyanúgy, ahogyan meddőséggel küzdő és gyermeket nevelő, a gyermekneveléssel küzdő pár is. Egyik sem könnyű, csak amíg az egyikben jár valaki, nem tudja, hogy nem csak az ő élete a nehéz.
A gyermek utáni vágy lehet gyötrelem és lehet egyfajta elengedett felkészülés a távolabbi időpontra tevődött baba érkezésére. Ez idő alatt eldől, hogy valóban anyának született valaki és szívből kíván gyermeket, vagy csak akarta az anyaságot, de nem szerette volna tiszta szívéből. Mindkettőt olyan elfogadással és nyugalommal kell kezelni, mintha valaki eldöntené, hogy megissza az előtte álló pohár vizet, vagy sem. Végső soron minden a belső késztetéseinkből születő őszinte döntések eredménye.
www.szentabeke.hu
www.facebook.com/szentabeke
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: